Kezdőlap arrow Közérdekű arrow Események arrow Hartai "lazulás"
Hartai "lazulás" PDF Nyomtatás E-mail
Írta: Kovács Róbert   
Történt, hogy beneveztem egy „light”-osnak hirdetett aszfalton túli lazulásba. Már az előzetes egyeztetések alkalmával kezdett gyanús lenni ez az egész, így fényképezőt, mint törékeny eszközt nem is vittem magammal. Jól tettem.

Ahhoz hogy érthetőbb legyen az írásom egy Taki által készített és képekkel illusztrált beszámoló átolvasását javaslom a folytatás előtt: Itt.

Innentől egy kicsit az én szemszögemből: Bár vannak a Taki beszámolójában olyan kritikus helyzetek melyeket sikerült „helyesen” értelmeznie, és valóban a „kihívás gerjesztette egészséges izgalom” sugárzott az arcomon, azért egy kezdő számára óriási kihívás volt ez a „laza lazulás”.

Az egész ott kezdődött, hogy reggel 8-ra Zsanán kellene lennem. Ez kb. reggel 5 órai indulást feltételez, így igyekeztem előző nap mielőbb ágyba bújni, de nem igazán bírtam aludni, csak járt az agyam: mi lesz holnap?

Image
Valahol a dunaparton
Reggel 4:30 ébredés. Erkélyre kimegy, vizuális helyzetfelmérés: hideg van, az ég felhős - nem kicsit. Ennek tudatában öltözöm (később kiderül hiányosan), csinálok szendvicseket, víz + hasznos apróságok tömkelege zsákba. GO!!! …lenne, ha fel bírnám ébreszteni a  parkolóőrt…+ 10 perc. Aztán csak elindulok. Gondoltam, amíg lehet (free) addig autópálya aztán főút. Na ja, reggel 5:30+130km/h= fagyhalál! Pedig felvettem a bélést is, de kevés volt. Megálltam, mert eszembe jutott, hogy van a hátizsákomnak egy szélvédő mellény funkciója, itt az ideje, hogy teszteljem. GO!!! (Hmmm… nem voltak ezek teljesen hülyék mikor kitalálták) 7 óra után pár perccel beestem Kiskunmajsára – egy gyors ismerkedés a helyi F650-esek dicső képviselőjével – ingyen kávé (mit kávé: kapuccsínó! és meleg!) , aztán irány Zsana. Kicsit hamarabb értem oda, így nekifogtam szendvicset pusztítani, amíg megérkezik Taki. És megérkezett. Nem akárhogy! Feltűnt a horizonton egy maga mögött óriási porfelhőt kavaró valami, nézem miaz? Ufó? Nem! Ez a Taki lesz! Úgy röpködött vele a DRZ jobbra balra egy egynyomos ösvényen, hogy félúton megállt a szendvics a torkomban és csak egy dolog jutott eszembe: Menekülj haza!!! Mire lenyeltem volna a gombócot már késő volt. Megérkezett és észrevett. Most már mindegy, gondoltam: majd hazaküld ő pár km után, ha észreveszi hogy ez nekem nem megy. Rövid ismerkedés, mondom neki: „ahogy hirdettétek: csak lazán! Oké?” Bólogat. De egy kaján vigyor csak nem hagyott nyugodni… mindegy: lesz ami lesz! GO!!!

Image
Életem első 50cm-nél nagyobb letörése. Kicsit csőrös lett.
Homok. F..sza. Evickéltem már át a gödöllői dombság környékén eddig általam homoknak hitt képződményen, de ez nem az. Imbolygok, úszok, alig bírom lekövetni a nyomot. Taki szerencsére kiszúrja, hogy mit össze bénázok, ellát hasznos tanácsokkal, melyek közül a legfontosabb szerinte: a tempó. Na jó. Teszt. Tempó fokoz, de ugyanúgy úszik. Még fokoz, még mindig úszik. „?” Mit csinálok rosszul? Taki mondja: „Semmit. A homok már csak ilyen…” hát jó, kénytelen leszek megszokni. Egy pár km után egészen jól belejövök az egyenes haladásba, de a kanyarokban mindig kicsúszik a hátulja. Ejj… Taki mondja: „Ezzel a gumi/motor párossal (Mitas E09) kanyarban óvatosan, de egyenesben meg lehet verni a szöcskéket” Leszöcskézte a DRZ-jét! Pedig annak is bőven 100 km/h felett van a vége… ? „Á, van egy XTZ-m (is), azzal az asszonnyal itt 100 felett közlekedek 2 személlyel” Na ismét gombóc lett a torkomban (most szendvics nélkül). Mennyünk. Most már minden mindegy alapon kockáztatok, én is tökös legény akarok lenni! Egyre sűrűbben jelentkezik az az érzés, hogy nem én irányítom a motort, hanem az szabad kénye-kedve szerint megy nagyjából arra amerre szeretném. Aztán eszembe jut: „Face to Dakar” Aha. Ez működik! Itt kezdtem el belejönni egy kicsit ebbe a homokozásba. Aztán egyre furcsább helyekre jutunk. Azt hittem az alföld sík. De valami 10m  körüli homokbuckákat látok. De jó! Aranyos ez a Taki, hogy elhoz ilyen helyekre, úgysem láttam még ilyet. Hé Taki! Az az út, izé hova a … ? Oda. Felment. Fent áll, néz rám vissza kérdőn. Én lent a könnyeimmel küzdök: „Ezt csak nem gondolja komolyan!” Integet. Feszülten, egyre feszültebben… B..szameg, ha nem próbálom meg, akkor még képes lesz megharagudni. Mindegy. Ketten vagyunk, ő biztonságban fent, én meg a kihívás előtt lent. Ha valami lesz, majd ő szerez mentőt, vagy valamit. GO!!! Nekifutottam, de egy pillanatra meg is torpantam: Ez nem fog összejönni! Ahhoz már késő volt, hogy egy nagyot fékezve megálljak, így biztosan a bucka felétől borultam volna vissza, most mi legyen? Kb. 1 tized másodpercem volt eldönteni. Szerintetek? Gáz! És gáz, gáz, gáz… A bucka teteje felé közeledve már éreztem: meglesz! És pörgött a kerék, úszott az egész dög jobbra balra ficánkolva, de „éreztem”!!! Nagggggyon jó érzés volt! Hejj! Taki biccent, irány a következő. Megint? Hűű, na lássuk csak, hogy is volt ez az előbb? Megy ez kérem! Hmmm. De jó érzés volt! Aztán lassan odaértünk Tázlárra Misiért. És itt várakozás közben elhangzott egy mondat Taki szájából, amit még nem tudom, hogy hova írjak fel, de elérzékenyült a lelkem tőle egy életre. Mint kiderült a buckás szuperspeciálok nem tartoztak az eredeti útvonalhoz, csak tesztelni vitt oda és: „Te vagy a második (természetesen csak utána) aki ekkora döggel  megcsinálta! Eddig egy ember kivételével senki nem próbálta be, az az egy meg elvérzett félúton!”  - !!! – Öcsém! Mekkora király vagyok! Akkorát nőttem a saját szememben, hogy nem jött a fejemre a bukó az arcomtól! He…

Image
Beszakadva a csatornába
Aztán megérkezett Misi és elindultunk, vagy mit is beszélek? Elindultak. De nem akárhogy! Én kb. 10 másodpercig tudtam követni őket azt is csak távolodó tekintettel. Ezek „állatok”. Már bocsánat. Ott ahol én az életbenmaradásért küzdök ott Misi lazán felveszi kerékre a TT-t. Be..arás! Na jó. Egy nulla vagyok. A hirtelen jött nagy önbizalmi hullámom, egy pillanat alatt foszlik semmivé. Kész. Ennyi. Én ezt nem fogom bírni! Már majdnem olyan gondolatok jártak a fejemben, hogy „fel kellene adni” de nem lehet. Nem engedi a becsület. Ha megígértem, hogy megyek velük akkor ne csináljak már s..gget a számból! Meg amúgyis, még nem is estem! Hm. Ez nem rám vall. Akkor hogy is van? Éppen ezeken elmélkedtem, mikor rájöttem se Takit se Misit nem látom. Se porfelhőt, se nyomot. Ilyenkor mi van? Megálltam a semmi közepén. Mi legyen? Igaz volt egy pár kereszteződés de, és csak úgy érzésből mentem egyenesen. Lehet hogy vétettem? Ejj… na mindegy, itt nem maradhatok. Akkor megyek irányba és egyszer csak elérek egy aszfaltutat, ami alapján el tudom navigálni magam. Ott dobok egy SMS-t Takiéknak hogy élek, és elindultam haza, ne aggódjanak! (Mint később kiderült, nem lett volna rossz ötlet, főleg anyagi szempontból) Mentem. És láss csodát! Az út végén ott állnak mind a ketten! Persze közölték, mint kezdő „csapatbanoffroadozóval”, hogy csak akkor állnak meg, ha letérnek az egyenes útról, addig minek? Mindenki meheti a saját tempóját! Hmm. Ez is új volt számomra. Hát akkor mennem kell tovább, nincs mese! Már éppen kezdtem megszokni az „eszetlen” csapatást, és örültem, hogy egyre jobban megy! Takiék is visszavetek egy kicsit a tempóból, így hármasban csapatban folyattuk utunkat, és ha hiszitek ha nem, még arra is volt időm veretés közben hogy büszke legyek magamra. Néha 100 km/h feletti tempóval hasítani az ismeretlen utakon, elemelkedni egy-egy bukkanónál a levegőbe, kanyarok, hátulja kitesz, gáz, kapar: Űberf..sza gyerek vagyok, ide nekem az egész világot! Mi lehet ennél keményebb? Semmi!

Image
Alattomos keréknyomok...
Gondoltam én kis naiv. Aztán Taki felvilágosított: „Az OffRoad az attól Off, hogy nincs út!” És tényleg. Mentetek már „toronyiránt” vagy mi? Na ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy Taki beüti a GPS-be hogy „Harta” a készülék húz egy egyenes vonalat az aktuális pozíció és harta között. Taki pedig közli, hogy lekövetjük, mert ezt a részt már sem ő, sem Misi nem ismeri. Kész. Lepetéztem. Hát ilyen nincs. Kb. az a feeling amikor mész át a 33-as úton a Hortobágyon, elnézel a távolba és semmi mást nem látsz csak füves pusztát. Képzeld el, hogy azon egyenes vonalban átkelsz. Nos? Mi van előtted? Sima ügy mi? Na ja! Az sehol nem írják, hogy ’45- ben lelkes honvédek, vagy támadó csapatok (a szituáció szempontjából tökmindegy) rommá bombázták a terepet, és a tancsapdák, bombatölcsérek és társaik (ha azok egyáltalán) nem látszanak a benőtt fűtől! Kapott ám a felfüggesztés a szájára rendesen! Taki is csak azért ált meg néha szerintem, mert a csuklás miatt nem érezte jól magát! És itt ahogy Taki is leírta jöttek sorban a kalandok. Alattomos vizes fűben megbúvó traktornyomok, vízelvezető csatornák… szóval elkezdtem hozni a szokásos formámat: Estem-keltem. Eközben kezdett olyan érzésem lenni, hogy Takiék csak otthon – a garázsban – csapkodják össze a gépeiket fahusángokkal, vagy mittudomém mivel, amitől úgy néznek ki a motorjaik, mint a leharcolt csatalovak. De nem esnek el! Ha megborultam és rámszakadt a 200 kilós böszme, nem az van hogy odajönnek és megmentenek. Ááá. Először dokumentálnak. Nem kevés ideig. Aztán mikor elkészült legalább 20 kép és 10 perc videó, akkor hajlandóak voltak foglalkozni a rohamosan romló egészségi állapotom helyreállításával is. Komolyan mondom, mint a gyöngytyúk a takonyra, úgy csaptak le az eséseim digitalizálására. Szerintem valami tikos szégyenfalat üzemeltetnek valahol a Net-en, ahol jókat röhögnek a hozzám hasonló lúzereken! Mindegy, végül is többször megmentettek. Ez a lényeg, köszönöm nekik!

Image
És a vízelvezető árkok...
Na ja. Fél öt volt, amikor valahol Tass határában úgy döntöttem ideje lesz hazaindulnom. Még fürdetésre hazaérek, és nem lesz két hét ajtócsapkodás a kaland vége. Elköszöntem, elindultam. Kiértem az aszfaltozott úthoz és megálltam, hogy visszaszereljem a tükröket, meg egy kicsit rendbe szedjem a Taki által „májgerikkel” gyógyított elhajlott hátsó fékkaromat, működőképes állapotba hozam a féklámpámat… mikor eszembe jutott már csak olyan 60km Pest, és amúgy is formában vagyok. Visszaraktam a tükröket a hátizsákba, betájoltam Pestet és GO!!. Igen. Már megint megszegtem a terepezés egyik aranyszabályát: „Egyedül terepre…” Hát ja. Annyira benne voltam, hogy az egyik laza tempós kanyarban (két learatott búzatábla között), amit egyébként szándékosan kipörgő hátsó kerékkel akartam egy kicsit megcsúsztatva abszolválni, sikerült egy akkorát takarnom, hogy öröm volt nézni (felülről láttam, ahogy magam alatt repül a motor). Mint kiderült az 5cm-es szalmaborítás elég sokat tud rontani a földút tapadási együtthatóján, illetve az alattomos traktornyomot is gyönyörűen álcázza. Feküdtem egy pár másodpercet mozdulatlanul, örömmel nyugtáztam, hogy minden végtagom megmozdult, itt-ott érzékeny, de minden működik. A második öröm akkor ért, amikor meghallottam, hogy a gépmadár valahol nyugodtan duruzsol. Életben van. Felemeltem a fejem és a hang irányába fordultam: ott volt Ő, ott feküdt tőlem tíz méterre, a bal oldalán, alapjáraton pörgetve a levegőben lévő hátsó kerekét. Mivel ebben az állapotban nem sok kenése van a  motornak jobbnak láttam odamenni és leállítani. Miközben nyalogattam sebeimet elhatároztam, ahogy lehet kikecmergek aszfaltra és nyugiba megyek haza. Ehhez képest kb. még 10km-t bolyongtam mire aszfaltot találtam, és ha hiszitek ha nem, még egyet zakóztam. Ez volt a nap legkisebb buktája, de ez hozta a legtöbb anyagi kárt. Bedetonáltam valami vízelvezető-árokszerűségbe, ahol a megmaradt fatőcsonkok a még egészben lévő három indexemből kettőt megsemmisítettek, a fékkar ismét megadta magát + elrepesztettem az oldaldeknit is. Fél óra szerelgetés és elindultam most már tényleg haza. Aszfalton. Útközben azon gondolkodtam, hogy megfogadom Misi tanácsát és elviszem egy dekoroshoz a burkolatokat, hogy valami védőfóliával lássa el őket a karcolódások ellen. Kezd bennem kialakulni a kép valami rally replikás agyonszponzormatricácott dizájnon. Biztos ad egy kis löketet a hülyeségnek a jövőben. De gondoljatok bele: Ki lenne szponzor aki azért fizet, hogy csak mezei pockok, őzek vagy nyulak bámulják a fizetett hirdetéseiket!

A nap slusszpoénja, hogy valahol Ócsán egy presszónál megállva, a hirtelen összeverődött bámészkodó tömegből egy idősebb úr megjegyezte: „Hol tévedé’ el te gyerek? Nincs pénzed térképre?”

Jó volt! Nagyon! Még ilyet, még, még… sokat!

 
© 2018 F650.hu
Az oldalt a 3Gteam üzemelteti.