Kezdőlap arrow Közérdekű arrow Események arrow Budapest-Bamako Rally 2007
Budapest-Bamako Rally 2007 PDF Nyomtatás E-mail
Írta: Majer Viktor   

Budapest-Bamako Rally 2007

    Aki már többé kevésbé átolvasta a honlapot észrevehette, hogy engem meglehetősen vonz a távoli vidékek megismerésének vágya és ha ezt meg lehet tenni, akkor főleg terepen teszem meg. Bár nem vagyok különösebben sportrajongó, de a Dakar és a tereprally igazán megmozgatja a fantáziámat. Ez a hóbort odáig fajult, hogy tavaly egy barátommal vállvetve és a Motorozz.hu fórumozók támogatásával beneveztünk a 2007-es Budapest-Bamako Rally-ra. A kezdeti bizonytalanság után találtunk egy szponzort, nevezetesen az Axiál kft-t, aki felkarolt bennünket, így egy harmadik társunkkal közösen megalakítottuk az Axial Rally Team-et. A folyamatos szponzorvadászat eredményeképp egy másik segítőkész cég, az RMC Motorosbolthálózat segítségével a csapatunkat egységes öltözékbe tudtuk bújtatni. A szeptemberi Budapest-Makó Rally-n belekóstolhattunk a bamakós szervezés sajátosságaiba, és megtapasztalhattuk, hogy a rendezők, a kiíráshoz szigorúan ragaszkodva, szinte semmit nem szerveztek le előre. Ez a szervezetlen szervezés adta meg azonban az igazi Budapest-Bamako élményt! Itt mindenki csak magára illetve a csapattársaira hagyatkozhatott, hacsak nem tört ki az emberből a társas lény és próbált más csapatokkal kapcsolatot létesíteni. A szeptemberi bemelegítés után gyorsan elszaladt a pár hónap, ami zömmel új szponzorok felkutatásával és a hiányzó felszerelés beszerzésével telt. A Formont Autóház kecskeméti diviziója ellátott bennünket BMW alkatrészekkel, a Nissin Foods kft-től pedig hatalmas szállítmány Smack tésztaételt vehettünk át. A Médiacenter Kft rendelkezésünkre bocsájtott egy webtárhelyet, ahol megindítottuk a www.axialrallyteam.hu oldalt. Itt valamelyest nyomon lehetett követni az eseményeket utunk során. Csapattársaimmal felváltva rádiókhoz és kisebb tévécsatornákhoz is eljutottunk, ahol röviden bemutattuk magunkat és az előttünk álló feladatot. Felbéreltünk egy embert, aki vállalta a járműveink szállítását szükség esetén, illetve végig hozza nekünk a teljes távon a szükséges felszereléseket és az ellátmányt.
A rally rajtja Felvonulási téren volt és az összesereglett nézőközönség nagy száma sejtetni engedte, hogy idén ez az esemény jóval nagyobb közkiváncsiságnak fog majd örvendeni, mint az előző évi első futam. Izgalommal és büszkén gurultunk ki a hosszú emberoszlop között, hogy belevághassunk életünk egyik legnagyobb kalandjába. Utunk innen egy rövid darabig tartott csak, mivel a rossz időtől való félelmünk, valamint részben anyagi okok miatt úgy döntöttünk, hogy utunk egy részét repülőn tesszük meg, így Katona Gusztáv (BMW 1150GS), valamint Mező János (KTM 990 Adventure) barátommal a motorok utánfutóra pakolása után Barcelonába repültünk. Ott két napot vártunk, mire a motorok megérkeztek a harmadik csapattag Bartók György (KTM 640 Adventure) kíséretében. Gyuri és egy másik motoros társunk Boskó István (Yamaha XT660R) végigmotorozták a túra útvonalát, amiért külön elismerést érdemelnek.
 

 
Barcelonában végre mi is csatlakozhattunk a mezőnyhöz, és megkezdődött a kompig tartó meglehetősen unalmas autópályázás. Itt engem kicsit lehangolt a táj kopársága, valahogy többet vártam Spanyolországtól, nem is beszélve az idegesítő autópályakapukról és a beszedett magas autópályadíjról. Egy éjszakát egy autópálya parkolóban töltöttünk a motorok közé kifeszített ponyva alatt. A komphoz érve egyre izgatottabbá váltunk és vártuk, hogy végre ott lehessünk, Afrikában, ahova csak keveseknek adatik meg, hogy eljussanak. Az első kompot lekéstük, de szerencsénk volt, mert találtunk egy olcsóbb és gyorsabb járatot, igaz nem Nadorba, hanem Melillába, ami már Afrika területén van, de Marokkóba beékelődő spanyol kis városka. Az éjszaka közepén szálltunk ki és találhattuk szembe magunkat először, de nem utoljára az afrikai bürokrácia útvesztőivel. Szerencsére az Ural oldalkocsival velünk tartó Hungarian Flying Gizi Team egyik tagja francia, itt nagy hasznát vehettük Thomas anyanyelvének (Marokkó és a Nyugat-afrikai országok egyik hivatalos nyelve a francia).
Mire elértük a nadori célpontunkat bezártak a hotelek, így kénytelenek voltunk ismét a szabad ég alatt aludni, ha másnem, hát a Hotel parkolójában. Itt döntenünk kellett: megyünk a hosszabb úton a hegyeket kikerülve, vagy az Atlasz vonulatait átvágva ismeretlen minőségű hegyi utakon. A kalandvágy itt ez utóbbi mellett tette le a voksát, aminek eredménye az lett, hogy bár meglehetősen jó tempóban haladtunk, egy szerencsétlan baleset miatt nem értük be estére az aznap estére kitűzött Merzouga oázist. A balesetet Guszti barátom szenvedte el, aki elé kiugrott egy rajongója egy kisvárosban. A gyerek valósággal lebontotta a nagy GS orr-részét. A rendőri intézkedés viszonylag gyors és barátságos volt, és miután a rendőrök megnyugtattak bennünket, hogy ez náluk mindennapos eset, és legyünk nyugodtak semmi baj nincs, felvették a jegyzőkönyvet és utunkra engedtek! A kamikaze gyerekről semmit nem tudunk, reméljük jól van, és legközelebb meggondolja, hogy mikor ugorjon ki a nagy sárga BMW-k elé. Aznap este Er Rachidiában szálltunk meg egy komfortos motelben, ami még európai szemmel nézve is hangulatos és barátságos volt. A megtett út, amitől annyira tartottunk végig aszfaltozott volt, még a kő minősége sem volt vészes. Ugyanez a beton várt ránk az elkövetkezendő napokban is.

 

 
A következő napi etap vége Tata városában volt, itt is a hegyi utat választottuk, és itt is végig aszfaltozott, bár egyre keskenyebb hegyi utakon és egyre mélyebb szakadékok mellett vezetett az utunk. Az első nagy szakadás ezen a napon esett a mezőnyben, mivel a társaság egy része egy rosszabb utat választott, nekik egy kősivatagon kellett átevickélniük, ami rengeteg időt és energiát emésztett fel. Sokan csak késő éjszaka érkeztek be Tatába, műszaki hibák és defektek miatt. Itt egy olcsó kemping közösségi helyiségének teraszán aludtunk a drága hotel helyett. Guszti barátunk még Er Rachidiában elvált tőlünk ő is a kősivatagot választotta.
Tata városát elhagyva továbbra is betonon haladhattunk, amit azért emelek ki, mivel erre a térképeink szerint földutak, vagy alsórendű utak vezettek. Nyugati irányba haladva az óceán partjára értünk és innen gyakorlatilag már végig az mellett haladtunk. A hegyeket magunk mögött hagyva a domborzat egyre síkabb lett, és a kősivatag is egyre inkább homokosra váltott. Az út ezen szakasza néhány dombos résztől eltekintve meglehetősen unalmas volt, bár ezt kicsit felborzolta egy-két kisebb homokvihar. Az óceán partján rengeteg halász keresi keservesen a napi betevőjét. Van, aki csónakkal megy ki a vízre, de a legtöbben a partról horgásznak. Zsákmányukat nem tudom kinek adják el, valószínűleg felvásárolják tőlük. Szakadt sátraik és viskóik párszáz méterenként a homokfalak tetején állnak. Környékükön szeméthalmok, és elpusztult halak tetemei. A szemét irtózatos mennyisége a főutak mentén megdöbbentett. Azon a tájon, ahol az ember csak homokra és kőre számít, iszonyatos mennyiségű hulladék van elszórva. Nejlonzacskók, flakonok, dobozok, gumik és minden, amit a modern civilizáció kitermel magából. Az esti célpontunk ebből a szempontból valóban egy darabka Európa volt. A Le Roi Beduin Camping a sivatag közepén egy kiszáradt sóstó partján található Nyugat-Szahara északi részén. A belga házaspár ott él és magunkfajta őrült sivatagturisták vendéglátásából él. A hangulatos kis kemping tele volt holland és francia nyugdíjasokkal, akik lakóautóikkal több nyugdíjas házaspárral közösen járják Afrikát. A magyar delegáció gyakorlatilag a környező dűnék egy részét is efoglalta, mivel nem jutott már hely a kerítés nélküli, kiépített kempingben. Az éjszakát egy beduin sátornak álcázott építményben töltöttük, amit pár Euróért béreltünk, cserébe nem kellett a sátorépítéssel bajlódnunk.

 

 
Az utunk másnap Dakhláig jószerével egyenes úton és sík terepen haladt. Megjelentek a tevék, és egyre ritkábban lehetett járművel találkozni. A benzinkutak egymástól pont olyan távolságokra voltak, hogy még motorral is gond nélkül el lehetett jutni a következőig. A 130-140-es tempó ellenére is csak sötétedésre értünk be Dakhlába. Itt a motorosok a korábban megbeszéltek szerint felpakolták pótgumijaikat, mert úgy terveztük, hogy a másnapi végcélnál lecseréljük az utcai enduro gumikat a bütykösökre. Voltak akik az est fénypontjai szerettek volna lenni, és ehhez minden eszközt felhasználtak. Az egyik kísérőautó meglehetősen kapatos társasága sikeresen felgyújtotta saját utánfutójukat. Csak egy angol srác lélekjelenlétén múlt, hogy a pár liter elégett benzinen kívül nem lett nagyobb kár.
Dakhla félszigetét elhagyva délnek fordultunk és a már megszokott egyhangú utakon bandukoltunk a Nyugat-Szahara - Mauritánia határát jelentő senki földje felé. Az itiner figyelmeztetéseit betartva teletankoltuk kannáinkat és motorjainkat. A határ a már megismert sorbanállós papírkitöltögetős rendszerrel működött itt is, viszont itt már rendesen fentebb kúszott a hőmérő higanyszála. A pár órás ceremónia után valóban a senki földjére léptünk. Ezt azért fontos kimelni, mivel az ösvényekről letérni, csak erős öngyilkos hajlamokkal rendelkezőknek szabad, a csapásokon kívül ugyanis a szétégett autók mögött, sűrű aknamező húzódik. A sivataggal már itt egy két autónak meggyűlt a baja, mi motorosok viszonylag gond nélkül átjutottunk. A határ túlsó felén autós társaink már mutogattak, hogy forduljunk vissza és látogassuk meg a sivatagban ácsorgó fekete Mercedest. Az autót körbellták már többen az autósok közül, mint később kiderült az előre befoglalt helyi biztosítást lehet itt megvásárolni későbbi helyi vezetőnktől. Miután ez megtörtént, szembesülnünk kellett Mauritánia szegénységével. A határátkelő fabódéi magukért beszéltek. A kockásfüzetbe felvezetett útlevélszámok és személyes adatok szintén. Nouadhibou már igazi fekete város a maga mocskával tülekedésével együtt. Itt a város közepén egy kis kempingben húztuk meg magunkat. Én itt cseréltem le a kerekeimet, a többiek a város szélén kerestek gumisműhelyt és emiatt elég későn is értek be.

 

 
Másnap reggel már mindenki kiváncsian várta az út egyik fénypontját a Banc D'Arguin Nemzeti Parkot. Az odavezető úton próbálgattuk a homokon haladást, ismerkedtünk az új közeggel. Az út mentén számos helyen tevetenyésztő beduin családok sátrai álltak. Körülöttük tevecsrdák legelészték a szegényes növényzetet. A park bejáratánál kis bódéban két őr kérte a pénzt a belépőért. Kitől mennyit. Úgy terveztük, hogy autósokhoz csatlakozunk és velük közelítjük meg az óceán partján kijelölt vadkemping helyszínét. Némi félreértés miatt azonban az autósok elhagytak bennünket, így csak magunkra számíthattunk. Előző évi GPS pontok alapján haladtunk át a sivatagon. Az út rövidesen elfogyott, így nem maradt más hátra, dűnéken és tevefüves szakaszokon át értük el az óceán partját. Itt a semmi közepén több beduin tevetenyésztő sátrat láttunk, ami hihetetlen volt európai szemmel nézve. A parton düledező viskókban halászok élnek. Több kisebb ilyen falun áthaladtunk. Az itt élők életét a víz és az apály-dagály változásai határozzák meg. A szárazföldi közlekedés meghatározó módja, a tengerparton való autózás apály idején. Ezen kívül csak a teve az ami megbírkózik a terep sajátosságaival. A rövid parti szakasz után visszakényszerültünk a homokdűnék közé. Itt először a Motorrevü munkatársának Mező Janinak akadt gondja egy defekttel, majd Katona Guszti barátunk nagy GS-e maradt alul a homokkal szemben. Segítségért indultunk Király Lacával, útközben pedig megtaláltuk két elveszett motorosunkat is. Mire elértünk a táborba három hátramaradt emberünket kimentették a később is őrangyalként ránk vigyázó Hummeres páros, Ördög és Ricky. A dagály azonban az ő beérésüket már keresztülhúzta, s bár a Hummer tényleg minden tereppel megbírkozott az éjszakai homokozás helyett inkább a letáborozást választották. A táborban este vidám hangulat uralkodott és előkerültek az állítólagos szigorú (ez egyébként elmaradt) vámvizsgálaton átcsempészett szeszesitalkészletek. Az éjszaka számomra nagyon fura volt. A tenger pár méterre a fejünktől morajlott, végig úgy hallottam, hogy viharos szél tépi a sátrat, pedig szélcsend volt.
Mire felkeltem megérkeztek a többiek is. A mai nap jószerével egy tengerparti üdüléshez hasonlított, előkerültek a quadok, a motoros sárkány, a snowboard és a kempingasztal. A helyi halászok garnélákat és cápákat hoztak, egy részüket megvásárolták és grillen megsütötték az ínyenc autósok. Sietnünk nem kellett, mivel a délutáni apályra vártunk. Mindenki gatyára vetkőzött, aminek meg is lett az eredménye, másnap már mindenki kenegette hátát és a vállát. Én az elsők között húztam vissza a pólómat, mégis napokig szenvedtem, amikor le- és felvettem a páncélinget, vagy a hátizsákot. A szervezők valahogyan benézték az apály-dagály időpontokat, mert a várva várt apály nem akart megérkezni. A hullámok még mindig a dűnék széleit nyaldosták, majd nagysokára elkezdtek egyre visszább húzódni. Sajnos nem kaptunk időben észbe, így csak az autósok nagy része után indultunk el. Ez eleinte eléggé megnehezítette a dolgunkat - később azonban mikor azok sorra elásták magukat a nedves homokban - tudtunk rendes tempóban haladni. Rájöttünk, hogy a könnyebb motorokkal ott kell haladni, ahol a hullámok utolsó kis habcsíkjai elhalnak. Ez persze nem vonatkozott a nagy BMW-re, annál sajnos ismét a nagy súly hátránya érvényesült, így megint csak felkerült a bordó Hummerre. A tengerparti sztrádán ha jó ritmust sikerült elkapni, 90-100 Km/h-ás tempóban lehetett haladni. A kísérőautónk a vadkempingtől délre várt bennünket. Sajnos a beigért ivóvíz nem volt sehol üzemanyagot pedig egészen egyszerűen elfelejtettem tankolni. Erre csak később döbbentem rá, amikor Király Lacával párban már továbbindultunk a tengerparton a főváros, Nouakchott felé. A többiek egy úton kimentek a betonútra és úgy közelítették meg a napi szakasz végét. Az a naplemente azonban amit mi a tengerparton éltünk meg maradandó élmény lett. Csodás volt ahogy a párás levegőben a sirály és pelikáncsapatok szárnyrakaptak, a kis rákok pedig ijedten rohantak a víz felé. Leszállt az est mire beértünk a hotel parkolójába, de meglepetésünkre hamarabb ott voltunk, mint a többiek akik az aszfalton jöttek. Igaz ők befelé jövet megálltak tankolni és vásárolni. A hotel néhány apartmanból állt, amik teljesen korrektül be voltak rendezve és volt melegvíz is! Végre meg tudtunk fürdeni és rendezni tudtuk ellátmánykészleteinket is. Innentől úgy kellett számolnunk, hogy a kísérőautóval két-három napig nem fogunk találkozni. És ez sajnos be is jött. Az esti tevepörköltről sikeresen lamaradtunk, csak a bogrács alján találtunk némi tarhonyamaradékot, amit gyorsan ki is kanalaztunk. Szerettünk volna úgy beérni, hogy itt át tudjuk nézni a motorokat, felmérni az esetleges károkat, de az eddig egyik nap sem jött össze. Innen azonban majdnem mindenkinél jelentkezett valamilyen műszaki probléma. Elsőként Boskó István Yamahája adta be a kulcsot. Minden igyekezet ellenére sem indult be. A problémát reggelig sem sikerült megoldani, ezért István úgy döntött marad és majd visszafelé felvesszük.

 

 
Másnap kiadós reggeli után (itt benne volt a szoba árában) első utunk egy benzinkúthoz vezetett, ahol tudatosult bennem, hogy a motorommal már olyan távot mentem el, ahol már régen ki szokott fogyni az üzemanyag! Sajnos a műszaki problémák itt is előjöttek, A benzinkútról már Bartók György KTM-je nem tudott tovább gurulni, nála az egész biztosítéktábla összeolvadt. A kísérőautó után eredtünk, de nem találtuk őket, később rádión jött a hír, hogy az visszament a két hátrahagyott motorosért. Itt kell megjegyeznem, hogy Mező Jani vállalta fel, hogy nem hagyja magára Gyurit. Később Katona Guszti is csatlakozott hozzájuk, mi pedig Király Lászlóval folytattuk utunkat Mauritánia belseje felé. Útközben kigyulladt az olajnyomásjelző lámpám, de a kezdeti ijedség után semmi különösebb rendelenességet nem tapasztaltunk, így dupla vagy semmi alapon tovább indultunk. A többiek a problémájuk felszámolása után egy ideig azon az úton jöttek amin mi, majd mi délre fordultunk és hamarosan szembesülhettünk afrika földútjaival, ők pedig az északi aszfaltos kerülőúton haladtak Bamakó felé. A táj képe hamarosan megváltozott és pár száz kilóméter megtétele után szavannás, egyre inkább kötöttebb talajú környezetben találtuk magunkat. Minden figyelmünket azonban az út mentén legelésző élő és már elpusztult állatok látványa kötötte le. Elképzelhetetlen mennyiségű dög hevert az utak mentén. Volt hely, ahol például négy-öt döglött tehén, vagy kecske, szamár feküdt egy rakáson. Hogy ezek mindegyike gázolás áldozata-e, vagy leestek valamilyen súlyosan megrakott kamionról nem tudtam, és máig sem jöttem rá. Időközben társamnak lett néhány defektje, amit javítóspray és helyi erők segítségével sikerült megoldani. A legnehezebb feladat azonban a BMW fékpedál tartócsavarjának pótlása volt. Szorult helyzetünkben megálltunk az első kisváros egyik lakatos műhelyénél és a helyiek segítségét kértük. Kiszereltük az én motorom azonos alkatrészét és arról kértünk a mestersráctól egy másolatot. Kézzel lábbal mutogatás után nekiesett a munkának és rövidesen bemutatót kaphattunk az ottani leleményességről. A műtét sikerült, a fék biztonságosan működött. A versenyútvonalon haladva egyszercsak elfogyott a kövesút és kezdetét vette a több száz kilóméterig tartó rázópad. A viszonylag egyenes, jól belátható utak nagyobb sebességre ösztönzik a járművek vezetőit, az út emiatt apró mosófaszerű bordák sorozatává alakul. Itt haladni motorral csak úgy kényelmes, ha megtaláljuk azt a sebességet amikor a kerekek úgy ugorják át a bordákat, hogy pontosan azok tetejére érkezzenek. Ezt elég nehéz kivitelezni, főleg hogy a haladást számos vízmosás és hatalmas gödör akadályozza. Szerencsére a málhánkat ismét rábíztuk egy autósra, így minimális súllyal kellett ezekkel az akadályokkal megbírkóznunk. Néhány csapattal ellentétben mi az egyik választási lehetőségnél a Kankossa felé vezető utat választottuk. A másik út délre vezetett, arra az előző évben is csak egy-két elvetemült autós tévedt. A GPS szerint az N2-es főúton haladtunk, de egy kis falunál valahogy lekeveredtünk arról és egyre inkáb eltávolodtunk a kijelző piros vonalától. A sík vidék hamarosan dimbes-dombossá vált, ahol már nagyobb kövek nehezítették meg a haladásunkat. Az aznapra kitűzött GPS koordinátákhoz érve meglepődve tapasztaltuk, hogy az ígért beduin kempingnek híre hamva sincs! Feltünt, hogy egy ideje nem találkoztunk autósokkal sem, így gondolkodóba estünk, hogy vagy eltévedtünk, és mindkettőnk GPS-e bedöglött, vagy ismét a szervezésbe esett némi hiba. Miután visszamentünk az egyik nagyobb domb tetejére és az egyre erősödő szürkületben a távolban tábortűz fényét vettem észre már tudtuk, hogy az utóbbiról van szó. A tábor jó két kilóméterrel a megjelölt ponttól volt. Itt is a beduin sátrat választottuk, ahol meglepetésünkre és örömünkre jégbe hűtött ital várta a megfáradt utazókat. Gyorsan pótoltuk az elvesztett folyadékmennyiséget és energiát néhány jéghideg gyümölcslé elfogyasztásával. Este a beduinok a tábortűznél teát kínáltak nekünk, és a tüzet körbeülve nézegették furcsa társaságunkat. A társadalmi hierarchia megmutatkozott a család ülésrendjében: a tűzhöz legközelebb ültek a férfiak, jobbra hátul a gyerekek balra hátul a nők. Ha véletlenül valamelyik gyerek közénk, vagy a tűz és a férfiak közé keveredett, vagy irtózatosan leszidták, vagy jól elverték. A matracokon és a párnákon kényelmesen lehetett aludni, reggel a kecskék mekegésére és marhabőgésre ébredtünk.
A napi szakasz eleinte a szokásos rázópad volt, majd ismét sziklák jöttek, de még milyenek! Szabályos triálozást hajtottunk végre. Itt is egy idő után letértünk a GPS által jelölt főútról majd a sziklás részen ismét a helyes utat mutatta a műszer. Nem tudom, hogy a térkép kidolgozatlansága adta az eltérést, vagy jó helyen mentünk, és tényleg az volt-e a főút, de kövekről leérve hamarosan kamion jött velünk szembe! Hihetetlen, de valószínű, hogy az is ott fog végigmenni, ahol mi átjöttünk, mivel utána sem találtunk kerülőútra utaló nyomokat. A sziklás szakasz után egyre mélyebb laza homok nehezítette a haladásunkat, egyre mélyebb csapásokkal. A sivatag közepén meglepetésünkre egy tó mellett haladtunk el. Pár kilóméter múlva beértük az aznapi végpontot egy domb tetején , ahol a tábornak megint nyoma sem volt. Egy tüskés bokron egy fehér papírra lettünk figyelmesek, amin fel volt tüntetve az új táborhely koordinátája és a megközelítés iránya. Már lassan hozzászoktunk az efféle pontatlanságokhoz. A szervezők azonban itt egy kicsit mellélőttek, mivel a tábort túl közel sikerült a közeli kisvároshoz, Kankossahoz telepíteni, így megérkezésünket már népes nézősereg várta. Ez kissé zavaró volt, mivel sem tisztálkodni, sem dolgunkat végezni nem tudtuk, hiszen minden irányban a tábor körül emberek botorkáltak. Ennek csak a milicia megjelenése vetett véget. Két rendőr gépfegyverrel a vállukon folyamatosan járőrözött a sátrak körül és elzavarták a helyieket. Itt ismét kaptunk valamilyen a rizseshúshoz hasonló ételt, ami benne volt a sátor árában, rágni azonban csak óvatosan lehetett, mert a homok rendesen ropogott a fogaink között. A fekete Mercedeses kisérőnk itt lenyúlt bennünket még tíz Euróval arra hivatkozva, hogy elhagyjuk az országot és hogy a határon ne legyen gond, elkéri a biztosítási szerződés számát. A szerződést megmutattam neki, ő bólogatott, és elkérte a pénzt.

 

 

Másnap Mauritánia és Mali között nem volt határ. A GPS szerint legalább négyszer léptük át a határvonalat, de néhány beduin és egy csomó szamáron kívül nem találkoztunk senkivel. Autósokkal sem, mert jó szokásunkhoz híven lefutottunk a főútról és megintcsak ketten bolyongtunk célirányosan Kayes felé. Az első nagyobb település maga Kayes volt Maliban, a város szélén két rendőr megállított, de szerintem csak a motorokat akarták megnézni, mert némi kérdezősködés után tovább engedtek. Kayes poros mocskos város, mint errefelé mindegyik. Alig vártuk hogy megérkezzünk a célponthoz. Meleg volt, elfogyott a vizünk és nagyon jól esett volna már egy fürdő. A szálloda meglehetősen lepusztult volt, de nem ez volt a fő probléma: nem volt víz! De volt légkondi, és TV! Ez utóbbiban mali rapzene- szerűség, vagy a mi fülünknek furcsának ható nyekergés szólt. Gyors helyzetjelentést kértünk a többiektől, kijelentkeztünk a csodálatos szállodából és átmentünk egy másikba ahol legalább volt hideg víz. Egy harmadik szállodában, ahol állítólag még meleg víz is volt megvacsoráztunk. Nagy meglepetésünkre utolért bennünket Boskó István, aki a táv egy részét bátran egyedül tette meg a sivatagon át. Nouakchottban egy autós csapat segített neki megcsinálni a Yamaha benzinszivattyúját. Az éjszaka meleg volt és szúnyogokban gazdag. Ezzel a jelenséggel eddig még nem találkoztunk, de Kayest a Szenegál folyó szeli ketté, így itt már meglehetősen sok szúnyog volt. Csak remélni merem, hogy egy sem volt maláriás azok közül amik megcsíptek! Sajnos itt értesültünk arról, hogy az egyik autós felborult és a bennülők súlyosan megsérültek. Pont az az autó volt, amire felpakoltuk a málháinkat és a tartalék üzemanyagunkat. Később bevontatták a kocsit, így a felszerelésünket sikerült majdnem épségben visszaszerezni. Az út további része innentől kezdve számomra félelemmel kevert izgalomban telt. A megérkezésünkkor ugyanis észrevettem, hogy a motoromból erősen csöpög az olaj. A hengertalp tömítésére gyanakodtam, mivel a blokk mögül kezdett megjelenni az olaj a motor beindítása után. Az olajtartályt kölcsönolajból feltöltöttem, szerencsére csak akkor csöpögött, ha járt a gép.

Reggel induláskor ismét döntenünk kellett, hogy a hosszabb, de könyebb aszfaltutat, vagy a rövidebb, de nehezebb versenyútvonalat választjuk. Természetesen az utóbbi mellett döntöttünk. Utólag belegondolva ez inkább vakmerőség volt, mint átgondolt, ésszerű döntés. Ez a szakasz a krémek krémje volt. A leggyilkosabb nap az egész rally ideje alatt. A csupán háromszáz kilóméteres távon minden volt, amiben az elmúlt két hétben részünk lehetett, csak ha lehet még durvább formában. A hőmérséklet itt már meglehetősen magas volt, a terep pedig nem kímélt sem embert, sem technikát. A mély homokban a bozótosban, a sziklás kaptatókon és a púderszerű vörös poros rázópados szakaszokon bele kellett adnunk apait-anyait. Az én izgalmaimat fokozta, hogy száz kilóméteren már egy liter olajat kellett a gépbe tölteni, így már dízel olajat is töltöttem a tartályba, csak be ne süljön a motor. Ahány csapattal találkoztunk az első kérdésem a köszönés után az volt, hogy tudnak-e adni olajat. Végül már sötétben érkeztünk az esti célponthoz, amit mondanom sem kell ismét nem a leírt körülmények között találtunk. A sötétben a haladást nehezítette, hogy István XT-jén elment a világítás, ráadásul az úton elég erős volt a teherjármű forgalom, egy-egy teherautót úgy tudtunk csak megelőzni, hogy méterekig vakon mentünk a kocsi mellett az átláthatatlan porban. Meglepetésünkre a táborhely néhány lakója között volt a kísérőautónk és motorostársaink is. Elmondásaik szerint utuk nagy részét kövesúton tették meg, csak a táborhelyre vezető 30-40 km volt az utolsó szakaszokra jellemző rázós poros út. Kicsit leöblítettük magunkat és tüzet raktunk. Mivel a felszerelésünket a karambolos kocsiról egy másikba raktuk az éjszakát az utánfutón talált habszivacson és a motoros kabátom takarásában töltöttem, de egy idő után ez kevésnek bizonyult, így éjszaka fát gyűjtöttem és felélesztettem a tüzet. Hangulatos volt a szavanna közepén a tűz mellett aludni. Ajánlom mindenkinek! Este még átnéztük lefekvés előtt a motort, de lámpafénynél semmi okosságot nem tudtunk kitalálni.

 

 

Reggel fény derült az olajfolyás okára: az olajnyomásérzékelő gomba meghibásodása okozta az olajfolyást. Többszöri nekifutás után betömtük az érzékelő furatát, így a hibát elhárítottuk. A túra utolsó szakasza várt ránk. Eleinte a szokásos rázópad az elmaradhatatlan púderrel nehezítette a haladást, később azonban egyre több helyen aszfaltot ért a kerék. Bamakóba haladva kis motoros csapatunk ismét szétszóródott, Gusztinak meg kellett állni újra összekötözni a marokkói kaland hagyatékát, két utitársa pedig megvárta. Mi hárman tovább indultunk, egyrészt a nagy meleg, másrészt a haladást akadályozó por miatt. A fővárosba vezető utat folyamatosan építik, ahol nincs kész ott is jó tempót lehetett menni az út döngölt alapján. Számos kis falu mellett haladtunk el, amik már egészen mások, mint a mauritán viskók. Itt minden falunak azonos arculata van és mintha az építmények is valamiféle rendszerességet mutatnának. döbbenetes azonban a városok, főleg a főváros és az ilyen kis párházas települések közötti különbség. Mintha a legújabb kort állítanánk szembe a középkorral, sőt az ókorral. Bamako elővárosai már előrevetítették a főváros utcaképét. Bűz, mocsok, tömeg és zaj. Nem egy megkapó, képeslapra illő fotótéma, de úgy gondolom, aki ide eljut, másképp fogja látni a saját és környezete helyzetét. A fővárosba érve megálltunk, hogy bevárjuk a többieket, de nem jöttek, így megcéloztuk a Célt, a Kempinski Hotelt. Szerettük volna ha a hat motoros egyszerre ér célba, reméltük, hogy vesznek majd bennünket a tévések, meg néhány fotós-újságíró, akik a mezőnnyel tartottak. Sajnos a célba érve ismét szembesültünk azzal a ténnyel, hogy aki nem két keréken teljesít egy ilyen túrát, fel sem tudja mérni mekkora teljesítmény van mögöttünk. Nem csak fizikailag, de szellemileg is rendkívül megerőltető feladat. Ezúton is gratulálok minden motorosnak, aki végigcsinálta! Néhány autós elismerően gratulált a célban, bevallom jól esett, mert láttam rajtuk, hogy komolyan is gondolják Jól esett a frissítő koktél is és a nedves törölköző is, amit a célban, a hotel két csinos dolgozója szolgált fel. Némi pihenés után bejelentkeztünk a szállodába. Ez is a szokásos afrikai bürokratikus problémákkal volt megspékelve. Nehéz volt a recepciósoknak egyeztetni, hogy melyik szobába melyik ember kerül. A probléma fő forrását az adta, hogy a keresztnevek alapján akartak beazaonosítani bennünket. Akkor jött a probléma, ha pl. két Lászlót találtak, attól meg hogyha volt két Tóth, vagy Katona kész lettek. Én már csak mosolyogtam az egészen. Nagy nehezen meglett mindenkinek a helye. Be is vettem magam a tusolóba és áztattam magam egy darabig. A szoba és maga a hotel egyébként teljesen rendben volt, bár nekem az öt csillagba belefért volna egy fürdőköntös és egy papucs. Nem azért mert egy sivatagi kalandtúra után ilyen igényes lettem, hanem mert a rajtam levő összes ruhát elküldettem kimosatni és csak másnap kaptam vissza. Ez akkor tudatosult bennem, mikor tusolóból kijöttem! A recepcióra letelefonáltam és hozattam magamnak az imént említett kiegészítőkből egy szériát, hogy legalább valami legyen rajtam. Nagysokára befutottak a többiek is a kisérőautóval együtt. Utólag kiderült defektjük volt. Végre ruhát is tudtam vételezni magamnak. A nap hátralevő részét alvással és beszélgetéssel töltöttük. Este egy bulival zártuk a túrát, ahol kiosztották a versenykategória díjait, valamint az egyéb kategóriadíjkat. Sajnos a motorosokról itt is megfeledkeztek. Kihasználtuk az ingyenital kuponjainkat, majd hazatértünk. Sajnos az éjszaka tartogatott még meglepetéseket, mert a szállodába érkezéskor az egyik taxiból kivettünk egy rendesen elázott kanadai srácot, akit aztán újra is kellett éleszteni. A hosszú nap után aludni tértem én is.
 
© 2018 F650.hu
Az oldalt a 3Gteam üzemelteti.