Kezdőlap arrow Közérdekű arrow Események arrow Az első 48 óra
Az első 48 óra PDF Nyomtatás E-mail
Írta: Alvaro   
Hol is kezdjem, mielőtt kimegy a fejemből sok minden...? A kezdeteknél, a céloknál. Hogy kezdődött? A határjáró túrával. Amin kezdőként nem mertem elindulni, mondván, hogy biztos eltévedek, de annyira, hogy sose érek a végére. Aztán jött a vártúra, amin nagyon, nagyon szerettem volna indulni, és nagyon, nagyon közbejött az élet. Majd a nemzeti parkos túra, amiről az előzetes megvalósíthatósági tanulmány azt dobta, hogy kizárt dolog, mert nem tudom.

Az első után ambíciózus tervet dédelgettem: majd én megmutatom, mi a hypermiling, olyan fogyasztást mutatok fel 48-ason, hogy senki a közelébe se ér, maximum a leesett állát szedegetheti a padlóról. Magamnak pedig bizonyítani akartam, hogy megvan bennem a kitartás, amivel a sebességet pótolni tudom. Sok minden másképp történt, mint gondoltam (kezdve ott, hogy ketten mentünk egy "csapatban", de ebben legalább már nagyjából biztos vagyok. Ki akartam próbálni magam egy napos laza útnál keményebb és szövevényesebb navigálásban is, most ez is kipipálva. Az eltévedésekre majd külön kitérek, egyébként nem volt nagyon sok, a teljes táv a 1564km lett a pécsváradi vártól a Végardóig (Egyébként mi a fene az a Végardó? Valami olyasmi, mint a Lövérek...?). Fogyasztási átlagot a cikk végére talán kiszámolom, az idő fél órával több volt, mint kellett volna, az időbeosztásunk pedig a népszerű epic fail kifejezéssel jellemezhető

Aztán folytatom a kezdés előtt egy nappal. Szállást Hosszúhetényben szerveztünk magunknak, a falu végül a túra anyagában is szerepet kapott, mint első állomás. A kinézett vendégház könyvespolcán leltem a túra mottóját:



Tétován gondoltam arra is, hogy meg kéne mászni a Zengőt (afféle szorgalmi feladatként), de csak egy kisebb kirándulás lett belőle a püspökszentlászlói arborétumhoz, csodaszép legelőkön és erdőkön keresztül. Az idegenvezető a helyi haverunk volt, aki miatt pont erre a falura esett a választásunk. A vendéglőt pedig nem látogattuk meg







Hopp, majdnem kihagytam Iregszemcsét, amit útba ejtettünk a Mecsek fele menet. Ezt a falut a szerintem vicces neve miatt látogattam meg korábban, és emlékeztem a lángosos/palacsintás büfére a bevezető út mentén.



A büfé előtt a két roppant hű hátas, Teresa az én BMW F650CS-em, és Ciliegia, shiNIN Hyosung GV250-je. Mindkettőt a túra előtt részesítettük szervizben, 90, illetve 30 ezres óraállásuk alkalmából. Több kép most nem is lesz róluk.

A túra első napjának reggelén némi alváshiánnyal keltem, ez aztán végigkísért egész idő alatt. Az adrenalin viszont összetartott, gyorsan átugrottunk Pécsváradra (először tankolni), az első hiányzó útjelző táblánkat is begyűjtöttük, itt ez csak egy rövid kört jelentett a falu körül.





A kezdő óraállások 90280 és 30280. Majd később szerepe lesz a két órának, amik az Istennek se akartak egyformán járni, bár ez nem újkeletű jelenség: tudjuk már, hogy kettejük közül Ciliegia mutatja a nagyobb távot, és jobban egyet is ért a kilométerkövekkel és a guglimappel, mint Teresa, aki valahogy túl szerény a távolságot illetően...

A starthelyről (a motorok végigmustrálása (jé, mi ez, csak nem egy GS500 klubcsapat?) és némi eszmecsere után) azonnal indultunk, ahogy Macko rábólintott a kezdésre, és irányultunk is vissza, ahonnan jöttünk... persze gyorsabban, mint szerettünk volna, ez a jövőben az összes főútra igaz lesz, szóval nem írom le többször... de itt beleegyeztem, mert hosszú volt az aznapi tervünk. Mivel akkora pofátlan mázlink volt, hogy Macko a tervezett útvonalat 4km-re a házunktól húzta meg, nyilván nem lehetett kihagyni, és hát Fehérvárcsurgó egy kicsit később következett az általa ajánlott Hidegségnél...

A vendéglőről nem is lőttem képet, csak röptében fogtuk meg a cégérét (az épp aktuális évszakról nevezték el) - és már mentünk is tovább a Mecsek kanyarjai közé (ekkor még mit se tudtam kanyarmérgezésről, csak egy vicces kiszólásnak tűnt a szervező billentyűzetéből). Körbelőttem az emlékművet, amit már régóta minden egyes kanyarban vártam, de csak fékezés lett a vége...



Itt igen pocsékul haladtunk, de ez Pécsen lett igazán borzasztó. Az egyik dolog, amitől féltem, az a nagyvárosi átkelések bonyolultsága volt, ehhez képest Pécs egyszeűen indult, aztán csak azért se úgy jelölték a dolgokat, ahogy logikus lett volna, és a helyiek is trollkodtak velünk egy darabot. Még egy esemény hátráltatott: a kacsaszalaggal lefogatott itineremet itt kapta le a szél a táskám tetejéről. Itt ejtettem is ezt a módszert, hogy aztán ez megismétlődjön másfél megállóval később, immár kacsaszalag nélkül.

A gumisműhely táblája feltűnő helyen várt, miután betettem a Villányi-hegységet a "helyek, amiket még látni kell" kategóriába, ahova a következő 2 napban egy csomó más is bekerült... itt hagyott el minket a startnál kiszúrt GS500-as csapat is, nekik még szerepük lesz a történetben. Innen jött a dél-dunántúli falvak közti navigálás, mintegy bemelegítésképp. Az első tábla, amin más szerepelt, mint az itinerben, Szigetváron ért minket. A város széléről fordultunk vissza érte, és nem voltunk ezzel egyedül, itt futottunk össze másodszor a GS500-as brigáddal. Ezen a környéken tért el az itiner először attól, amit előre felvázoltam, néhol meglepő dolgokra világítva rá az útjelzésekkel kapcsolatban (Hol a nyavalyában lehet az a Hollád, és ha ott van, miért lenne itt tábla felé...? De mégis volt, biztos fontos hely az )

A következő meglepetés balatonszentgyörgyi vasúti átjáró után ért minket. Elértük a Főutat (nagy F-fel), és sehol semmi útmutatás, hogy mi merre azon... találomra indultam el az egyik irányba, ami persze visszavitt Balatonszentgyörgyre. Egy gyors forduló után immár a jó irányban követtük tovább az instrukciókat - Szombathelyig vissza se találva az előzetes elképzelésekhez. Itt megúsztuk az átkelést, a város gravitációs parittyaként dobott az elkerülő útjain Ausztria fele.

Odaát a múlt hétvégi fertődi túránk jóvoltából csupa ismerős terep fogadott, bár a Geschriebensteint mégse volt annyira egyszerű megtalálni - nem mintha elmentünk volna mellette, de a paranoiám minden oldalra vezető zergeösvény végén katonai emlékművet sejtett, de csak olyan kiírásokkal találkoztam, hogy "az erdőben motorozni tilos" és "fejenként 2kg gombát szabad szedni" Az út persze kiváló minőségű és vonalvezetésű. Értékeltük már akkor is, de ha tudtuk volna, ami később ránk vár... Végül meglett az emlékmű, és ennek örömére veszteséglistára tettem az objektívsapkát (később meglett, valahol a táskám aljába rejtőzött)

Az itinert nem, azt elhozta a GS500-as csapat, akiket követtem, aztán egy kereszteződésben elhagytam. Ők pedig akkor előztek vissza, amikor a szél harmadszor vitte el az itinerem

...és eljöve a második nagyváros, amit át kellett szelnünk. Valahol sikerült eltérni a brennbergbányai iránytól, de legalább rengeteg "Lövérek", "Lővérek", "Löverek" tábla mellett haladtunk el, mire az út ahogy jött, vissza is vitt minket a belvárosba... A Lövérektől már a falat kapartam (elméletem szerint ez a "lövészek" és a "nővérek" szavak összeolvadása, ami azért keletkezett, mert az ödenburgerek unták a bonyolult "Géppuskás Szent Ágota-rend" kifejezést, de valahogy emlegetni kellett őket), de szerencsére egy segítőkész bennszülött elirányított minket a megfelelő utcába. Itt újra egy hüledezős szakasz jött, nem győztem csodálni az erdőt az út mellett. Fent az egysávos szakaszon pedig egyetlen motoros se jött szembe - csak néhány autó. A garázsoknál a telefonom üdvözölt Ausztriában. Ezt akkor még viccesnek találtam.

Lefele meglepetésemre sikerült "Budapest" és "Bécs" jelzéseket találni, ahogy az itiner jósolta, viszont nekünk egy kútra volt szükségünk a lovakat megitatni - végül az egyik "Bécs" jelzésű körforgó mellett sikerült is fogni egyet. Itt okoztam kellemetlen perceket magamnak azzal, hogy elfelejtettem ránézni a kútra a két motor feltöltése között, aztán csak találgatni tudtam, hogy hol válthattunk betöltőt... hideg zuhanyként ért, hogy shiNIN jobb átlagot hozott ki Ciliegiával, mint én Teresával, amit később bonyolult matekozással próbáltam megtámasztani vagy megcáfolni, de a későbbi, a "nagyjából így nyomtam"-nál pontosabb eredmény se mutatott mást. Szóval ilyen érzés, amikor a tanítvány lelépi a mesterét

A szóban forgó számok egyébként 2.69l/100km Ciliegiával és 2.75 illetve 2.71l/100km Teresával, utóbbi akkor, ha egyforma hosszú kilométerekkel számolunk





Egy kis térképezés és fejvakarás után visszatértünk a "Bécs" jelzésre, és kellemes meglepetésként ért minket, hogy nem kellett visszamenni a 85-ösön egy tapodtat se, hanem belefutottunk a "Balf" irányba... és ismét ismerős utakon haladtunk Hidegségig. Ott egy kis kutatás a Marika panzió után, aztán nekivágtunk az extra szakasznak. Az átvezető alatt szép lassan elfogyott fölöttünk a fény, Sümeget már kivilágítva találtuk a fekete ég előtt:



Innentől szürreális alagutat ástunk az balaton-felvidéki és bakonyi éjszakába. Hihetetlenül könnyen meglett a várvölgyi emlékmű (Kurdi János hagyatékából), csak a fényképezőgépet nem bírtam már irányba tartani



Az alagútásás után csodás volt a Pula fele vezető szakasz, amiről látszott, hol a széle, megbízható volt a vonalvezetése, főútnak is elment volna. A pulai kápolna mellett már elmentünk, aztán némi tanakodás és nézelődés után csak megleltük a késő barokk objektumot. A következő szakaszon egyszer leállított motorral gurultam lefele a hegyről, aztán amikor indítani kellett volna, esett le, hogy ez éjjel a kanyarok közt nem jó ötlet (a derék Teresa lekapcsolja a fényeket indítózáskor ), így bump start lett a vége, hiába fogadtam meg, hogy csak végső esetben folyamodok hozzá eztán - na ez volt az a végső eset...

A kihalt Ajka félig-meddig szintén ismerős terep volt, az itinerben említett lámpa udvariasan félreállt az útból sárgán villogva, az ösztöneim elvezettek Ajkarendekre, ahol nyaranta az Árok partyt tartják, aminek mi is törzsvendégei vagyunk. A 8-as és 83-as is kiválóan járható volt sötétben, aztán jött a viccesebb szakasz. A Magas-Bakony gazdag állati élettel örvendeztetett meg minket, szerencsére a patások most távol maradtak, de volt több róka, meg egy öngyilkos hajlamú görény, aki mindkettőnkkel megpróbálta elüttetni magát Hiába az ismerős terep, itt jóval lassabban mentem, mint nappal szoktam...

A bakonybéli postát shiNIN szúrta ki, én már vissza nem mentem oda, így arról nincs kép.

Zircre kilométerekről be lehet gurulni nulla lóerővel, ezt a ziccert most se hagyhattam ki, és itt van közvilágítás, szóval az indítás se okozott gondot Éreztük, hogy egyre közelebb vagyunk az aznapi célhoz, persze végül még a házunk előtt egy kilométerrel belefutottunk a kötelező őzbe (ez nagyon kitartóan próbálkozott elém kerülni, de végül csak elhagyta az utat), de azért csak eljutottunk a várva várt zuhanyhoz és ágyhoz - olyan éjjel fél három fele.

Indulás: reggel fél 9, 2 zombi 2 motorral. Továbbra is ismerős terep, térképre semmi szükség a Gerecséig. Itinerre se, csak a kérdésekhez. Plusz szakaszunk szinte a ház előtt indul, kellemes kanyarokkal tűzdelt erdei szakasz Iszkaszentgyörgy fele, aztán Mohán át vissza a rendelt útvonalra, nehogy kimaradjon az említett hídkorlát... Különben örültünk a türelmes vérteskozmaiaknak, akik nem vágtak ki a lakó/pihenőfalujukból, mielőtt megtaláltuk volna az emlékművüket. Biztos az elüldözöttek szelleme óvott (azt inkább nem akartuk megtudni, kik a bentlakók a velencei kilátó parkolójában...)

Inkább a kilátás, az szebb volt:



És az elüldözöttek:



Egyébként jól eldugták a bevezető utat, úgy, hogy lehetőleg rosszul emlékezzek, hol van

Mikor legutóbb Agostyán fele jártunk, másik irányból támadtuk meg az oda vezető utat, így kíváncsian vártam, hol a Kalóz és Fregatt - de ugyanannál a körforgónál lyukadtunk ki, mint legutóbb. Az út az arborétum előtt most is hulladék (a Gerecsében van jó pár siralmas minőségű szakasz, de persze a cipőjét se köthetik be a mályinkai borzalomnak), viszont a Malomvölgyi tavak környéke gyönyörű volt, piros pont Mackónak, feljegyezve, ide is visszajövünk! Egyébként is tetszett mind a gerecsei, mind a pilisi-visegrádi táj, elég közel is vannak.

Ismerős és ismeretlen utak keveréke az Üvegtigrisig:



Majd célba vettük Pilisszentkereszt, de azért előtte még a mai itatást is beiktattuk:





Már meg se lepődtem, hogy ismét shiNIN vitte a pálmát a fogyasztást illetően: 2.68l/100km-t hozott ki Ciliegiából, míg én nem bírtam javítani az előző 2.75-ös (2.71-es) átlagon. Itt végre ugyanazt az utat jártuk be (nem fordultam vissza se a szétfújt itinerért, se shiNINért), így láthattuk a differenciát: úgy tűnik, egy Teresa-kilométer 1.014 Ciliegia-kilométerrel egyenlő. Legalábbis ezekkel a gumikkal - ugyanis ezek a Heidenau K73-ak kisebb távot mérnek, mint a Metzeler Z6-ok tették...

'Szentkereszten az emelkedőn kutató motorosoknál megállva elég hamar kiszúrtam a napelemeket. Már készültem rá, hogy kioktatom az itiner szerzőjét a napkollektor és a napelem különbségéről, de ezek tényleg napelemeknek tűntek A zöld energia dokumentálása közbeni program: társalgás a GS500-as csapat tagjaival, akik hogy-hogy nem, ismét velünk egyszerre bukkantak föl itt.

Írány Dobogókő, és a Magyar Közút KHT oktatóbázisa - visszatekintve ez valami fricska lehetett az elkövetkezőkért...

Dobogókőről lefele ismét nulla lóerővel, sajnos a fent említett brigád egy útfelbontással és félpályás lezárással meggátolt abban, hogy nulla milliliter benzinnel lejussak innen is, na de veszett több is Mohácsnál... aztán lelkesen vágtunk bele a szlovák szakaszba, amit már vártunk: szerintünk ez az egyik leglogikusabb módja Budapest elkerülésének, újabb dícséret illeti ezért Mackót. A börzsönyi poszt-12-es szakasz ismét látványos, bár a kanyarmérgezés nem itt ért utol (a szlovák 564-es viszont nagyon kellemes vonalvezetésű volt most másodszor járva is). Bónusz a Perőcsénybe befutó GS500-as csapattal való találkozás, a híd színének megvitatása (a képek alapján leginkább aoi ), majd közös indulás.


Még a túra elején döntöttük el, hogy végigvesszük az összes rossz minőségűnek jelzett szakaszt, és most éltünk is a lehetőséggel: nekiestünk az Etes felé eső útnak, és nem bántuk meg: vacak, de járható úttal találkoztunk, és Etes-Karancsalja tényleg lélegzetelállító kilátással lepett meg minket: ide is vissza kell jönni, Somoskővel egyetemben. Íme egy kép, ami nem a LAVAZZA kávét ábrázolja:



És egy kép a vár alatti teraszról:



Itt shiNIN már nagyon kivolt, a bátonyterenyei kúton kifújva magunkat megszületett a döntés: megszállunk a szomszédos Hasznoson, aztán korai indulással hozzuk be a hátrányunkat. Rossz ötlet volt az időrendet illetően (szerettem volna még aznap túljutni Egeren), persze még mindig jobb, mint egy esetleges baleset. Ismertünk egy napraforgós házat a faluban, odagurultunk, a tulaj is ott volt épp, meg is kaptuk a házat éjszakára (ő is egy Marika, mint a hidegségi).

A motorok fedél alá helyezését szemerkélő eső kísérte, és éjjel hallottam, ahogy az ablakokon kopognak a vízcseppek, miközben azt matekoztam, vajon mennyi lehetett a soproni tank Teresára eső része - és esett reggel 5-kor is, ahogy kinéztem a házból. Magunkra kapkodtuk az esőruhát (okultunk a múlt heti osztrák túránkból, nem indulunk el ezek nélkül), kicibáltam a rögtönzött garázsból a motorokat, és mire indultunk, el is állt az eső. Nem is találkoztunk már vele, csak a fákról csöpögött még ránk a Mátrában a maradék.

A tegnapi melegnek viszont nyoma se volt, úgy megkeményedett a kuplung, hogy a kékestetőre megfájdult a bal kezem a nyomkodásától. Tudtam, hogy ez egy szép szakasz, meg is pillantottam néha a felhőket a hegyek között lebegni, a Kékesen viszont már egyenesen köd ült, látszik is az emlékmű hátterében:



Őszintén szólva a Kékestető utáni szakaszt egyáltalán nem élveztem, amíg ki nem jutottunk Parádra. Beláthatatlan, alattomos, tócsás, tele letördelt ágakkal, levelekkel és egyéb növényi hulladékkal, meg is csúsztam egy-két helyen. shiNIN elmondása szerint nem voltam ezzel egyedül. Megváltás volt Eger, hát még Felsőtárkány, ahol egy bolt előtt végre megreggeliztünk. A Lillafüredre vezető szakasz viszont kifejezetten élvezetes volt: nagy részén kiváló az útburkolat, a tócsák már elmaradtak, sőt a végére száraz foltok is kezdtek megjelenni az úton. A kanyarok pedig hasonló fából faragva, nem volt meglepetés éles sok lankás közé rejtve, hogy fékezni kelljen



Itt már nem voltak GS500-ak, egy egész másmilyen GS-es csapattal futottunk össze. Közölték, hogy ők bizony elrontották a navigációt, és Mályinka felől jönnek. Én a helyükben nem mentem volna arra soha többet, az emlékét is kitöröltem volna, még a google-nek is írtam volna, hogy vegyék le a térképről, és hintsék be sóval a helyét lehetőleg. Ők figyelmeztettek, hogy nagyon hulladék az az út, meg hogy 4 fok van az erdőben. Hát melegünk az tényleg nem volt (már a Mátrában se).

Igen, itt jött az egyik mélypont, akkora kátyút fogtam azon az úton, hogy majdnem kiugrott a gyomrom. Ha nem szorít az idő, Isten bizony lépésben gurulok át ezen a szakaszon. Olyan volt innen kiszabadulni, mint valami börtönből. A Putnok-Kelemér út is hulladék volt, de ez után már föl se vettem. Az Aggteleki-karszt viszont igazi felüdülés volt, szinte osztrák aszfalt, élvezetes kanyargás, képeslapokra illő látkép.

Már csak egy kérdés maradt, de az nem adta könnyen magát: ide került az itiner legszivatósabb része, amire nem is számítottunk. Kezdésnek megálltunk böngészni, hol tudnánk az útvonalon tankolni, majd arra jutottunk, hogy sehol. Egy ideje mintha magunk mögött hagytuk volna a civilizációt, sehol nem volt egy kút se, és a következő 70-80 kilométeren nem is volt várható. Ezért tettünk egy kis kitérőt Szalonnától délre (üzenem a Keeway-es csókának, hogy a szomszéd faluban, Szendrőn volt egy!), megállapítani, hogy a hidegben romlott az átlagunk: Ciliegia 2.74, Teresa 2.81 (illetve 2.78) litert kért a Piliscsaba óta eltelt szakasz minden száz kilométerére.



Innentől következett egy meglehetősen szép pokol: nem értem rá nézni a tájat (shiNIN szerint Meszes körül gyönyörű volt), az út pedig szörnyen keskeny volt nagyon hosszú szakaszokon át, úgy kellett volna sietni, hogy néha szembe is jöttek rajta. Ilyenkor fogalmam sincs, mit csináltam, a lényeg, hogy megúsztam. Egyébként világ pereme-hangulat volt, purgyék biztattak, hogy húzzak egy hangos-kövér gázt a semmibe, de ezt benézték - nálam erről szó se lehet, biztos egy marék kis sutyerák kedvéért rontom az átlagom és öntöm a fogyatkozó energiát a kukába... ezen a környéken jól esett megtagadni ezt az örömöt a szánalmas, koszos kis életükből, jól esett a gonoszság

Főleg miután egyszerre vezetett félre az itiner és a térkép. Büttösön voltunk, és a térkép szerint ez nagyon nem volt helyénvaló. Meg akartam kérdezni a lakosokat a Garadna fele vezető útról. shiNIN szerint erre a tökölésre nem volt idő, úgyhogy visszamentünk a furcsán jelölt elágazáshoz, és irány a másik ág... ami persze Perecsére vezetett. Onnan pedig végképp nem volt tovább. A térképen látott Büttöst elkerülő út a valóságban tehát nem létezett. A megfejtés az volt, hogy Büttösön volt egy elágazás - mint a másik térképünkön. Kezdtem bekattanni.

A következő csíny az volt, hogy egyszer csak egy határátkelőnél találtuk magunkat. Erről szó se volt... de egyszer ennek a hupás, keskeny aszfaltcsíknak is vége lett, elértük a 3-as főutat, a határközeli, gyorsforgalmi szakaszán. shiNIN később panaszkodott, hogy a viharos szél itt 95km/h-ra csökkentette Ciliegia végsebességét. Én lekushadtam, igyekeztem elbújni Teresa szélárnyékában, akármilyen hülye érzés is ez széles kormánnyal. Itt már minden agyament rohanásnak tűnt, de Füzért el kellett érni. A térkép itt megint nem feltétlenül fedi a valóságot, mindenesetre sikerült az Abaújvárra vezető elágazásnál kettéválnunk. Ott álltam a vészesen ketyegő percekkel a folytatás kapujában, és shiNIN sehol. Telefon elő, próbálom hívni. Szlovákiában vagyok a Vodafon szerint, ehhez a híváshoz pedig semmi jogom, közlik velem kedvesen, magyarul, angolul, még szlovákul is a nyomaték kedvéért. Kész, elkéstünk, ez már nem lesz meg 2-ig. Hanyattvetettem magam a fűben, sírva röhögtem, ennyit a 48 óráról, különben is hülye vodafone, fültől fülig vigyor, eszelős vihogás, vörösszem-effektus, koroshite ageru...

Visszaindultam shiNINt megkeresni. Akkor is befejezem, ha kések, kések, ha ott ülök majd az üres strandon senkiként, éhesen és kisemmizve, akkor is befejezem, ennyivel tartozok magamnak. A kereszteződéshez közeledve látom, hogy jön már. Megfordulok én is, irány tovább! 2 előtt Füzér, irány Sárospatak! Lássuk azt a legszebb elkerülőt!



Őszintén: fogalmam sincs, mi volt benne a szép, csak az egysávos, hulladék utat láttam, szembeforgalommal, amin gyorsan kellett volna végigmenni. Folyton kanyargós útszakasz táblák, EGYENESEN AKAROK GURULNI, MINT AZ AMERIKAIAK!!! Ez bizony kanyarmérgezés. Megérkezés fél óra késéssel, a csapat nagyrésze már sehol, Macko azért megvárt, bezzeg a bogrács még mindig forró... egyszerre voltam megelégedett és valahogy nagyon csalódott. És nagyon fáradt. De tudom, hogy meg tudtam volna csinálni. Igazából megcsináltam. Ez egy mantra, megcsináltam, megcsináltam.

Megcsináltam?

Az utolsó szakasz fogyasztásáról sajnos nem tudok pontosat mondani. A hazaúton tankoltunk, Teresa 2.97(2.93)l-es átlagot adott, Ciliegia pedig... nemtom, shiNIN kb. 3.05-re becsüli a rohanós, brutális széllel megvert utolsó szakaszon a fogyasztását, az egész tank még rosszabb, "hála" a sok főútnak hazafelé Vásárosnaményból. A végeredmény a pécsváradi kúttól nagyjából:

Alvaro + Teresa:

1546(1568)km, 43.16l = 2.79(2.75)l/100km

shiNIN + Ciliegia:

1566km, 42.81l = 2.73l/100km

Hajszállal, de legyőzettem... 

 
© 2018 F650.hu
Az oldalt a 3Gteam üzemelteti.